2021. április

A minap Varga Miklóssal Herceghalomban élő ismerősömmel arról beszélgettünk, hogy hová jutott ez a világ. Az emberek bármit elfogadnak, bármire hajlandók, ha kellően '"meg vannak dolgozva". Ülünk a TV előtt, nézünk ki a fejünkből és vagy üvöltve vitatkozunk a tévével, vagy egyetértően bólogatunk. A folyamatos agymosás következménye az a konformizmussal párosuló nyájszellem, ami egyre inkább jellemzővé válik társadalmunkban. Bármire képesek vagyunk (aláírunk, szavazunk, regisztrálunk, jelentkezünk, elmegyünk, nem megyünk el...) persze ha kellően "be vagyunk etetve" és a nyáj tagjainak érezzük magunkat.
Ugye tudjuk miről beszélünk? A nyájszellem kifejezést általában pejoratívan használjuk és többnyire azt értjük alatta, amikor emberek tömege gondolkodás nélkül követi a falkavezért.
Én éppen túl voltam a kultúrával és a reklámokkal kapcsolatos írásokon és ez a téma számomra aktuális és friss volt. Kapóra jött, hogy Miklós elküldte nekem Albert Schweitzer: Életem és gondolataim c. regényének epilógusából idézett részletet, mely ehhez  kapcsolódott.
Albert Schweizer1931-ben írt erről, 2021-et írunk. 
90 év telt el és a gondolatok ma is igazak. Hová tartunk? Hová fejlődünk?

Albert Schweizer így ír erről:

Szemben állok a korszellemmel, mert az mélységesen megveti a gondolkodást.

Kétséges, hogy a gondolkodás képes lesz-e valaha is olyan választ adni a világmindenséggel és a hozzá fűződő viszonyunkkal kapcsolatos kérdésekre, amelynek alapján értelemmel és tartalommal tölthetjük meg létünket.

Jelenleg a gondolkodás megvetésével bizalmatlanság is párosul. Napjainkban a szervezett politikai, társadalmi és vallási közösségek igyekszenek az egyént rávenni arra, hogy ne önmaga kovácsolja ki meggyőződését, hanem egyszerűen tegye magáévá a tőlük készen kapott gondolatokat és elveket.

Az önállóan gondolkodó, tehát szellemileg szabad ember kényelmetlen és rejtelmes lény számukra. Semmi biztosíték nincsen arra, hogy tetszésük szerint felolvadjon a szervezett közösségben.

Ezek a csoportosulások nem annyira az általuk képviselt gondolatok és a hozzájuk tartozó emberek szellemi értékéből, mint inkább szervezetük teljes és kizárólagos egységéből merítik erejüket. Úgy vélik, ebben az egységben rejlik támadó és védelmi képességük….

A mai ember egész életében olyan hatásoknak van kitéve, amelyek megrendítik a saját gondolkodásába vetett bizalmát. A szellemi függőségre ösztönzés, amelynek alá kell vetnie magát, megnyilvánul mindenben, amit hall, vagy olvas. Ezt találja az embereknél, akikkel összejön, a pártokban és az egyesületekben, amelyek magukhoz láncolják. A legkülönbözőbb eszközökkel hatnak rá, hogy a létszükségletét képező igazságokat azoktól az egyesületektől kapja, amelyek jogot formáltak rá. Napjaink korszelleme nem engedi, hogy az egyén önmagából merítsen. Szüntelenül meggyőződéseket tukmálnak az emberre, akárcsak a tőkeerős nagyvállalatok, amelyek a nagyvárosok utcáin villogó fényreklámjaikkal lépten-nyomon ránk erőszakolják cipőpasztáikat meg levesporaikat.

A korszellem tehát arra készteti az embert, hogy kételkedjék a saját gondolkodásában, és ezzel rábírja, hogy kívülről fogadjon el igazságokat. Így hát az ember nem tud kellő ellenállást tanúsítani az állandó ráhatásokkal szemben, mivel ő maga agyonhajszolt, szétszórt, elmélkedésre képtelen. Emellett még helyzete: az anyagi függőség is odahat, hogy végül az egyéni gondolkodásra sem érzi magát jogosultnak. Az ismeretek szédületes fejlődése szintén összezúzza önbizalmát. Képtelen felfogni és magáévá tenni az új felfedezéseket. Mint meg nem értett dolgokat kénytelen elfogadni őket. A tudományos igazsággal kapcsolatos magatartása szintén odavezet, hogy gondolkodását nem tartja kielégítőnek….

Egy olyan korban, amely nevetségesnek, értéktelennek elavultnak és régóta túlhaladottnak tartja mindazt, ami neki racionálisnak és függetlennek tűnik, amely még a XVIII. században meghirdetett, elidegeníthetetlen emberi jogokból is csúfot űz, én nyíltan kijelentem, hogy hiszek az ésszerű gondolkozásban. Meg merem mondani nemzedékünknek, hogy még nem végzett a racionalizmussal, bár annak át kellett adnia a helyét előbb a romantikának, majd a mind szellemi, mind anyagi síkon uralomra törő úgynevezett realista gondolkodásnak. Ha végigcsináltuk ennek az általános reálpolitikának az összes badarságait, és emiatt belesüllyedtünk a szellemi nyomorba, akkor nem marad más hátra, minthogy egy újfajta, a réginél mélyebb és hatékonyabb racionalizmusban higgyünk, és benne keressünk menedéket. A gondolkodásról való lemondás a szellem csődje.

Ahol megszűnik az a meggyőződés, hogy az ember önálló gondolkodás útján jut el az igazsághoz, oda beférkőzik a szkepticizmus. Azok, akik ilyenformán akarják fenntartani korunk szkepticizmusát, arra számítanak, hogy ha az emberek lemondtak az igazság önálló felismerésének reményéről, el fogják fogadni a tekintély és propaganda által rájuk erőszakolt igazságot.

Albert Schweitzer: Életem és gondolataim c. regényének 1931-ben írt epilógusából idéztem. 

Ha már ez az oldal az idézetek oldala, akkor álljon itt még egy idézet, Tamás Gáspár Miklóstól, akivel nem mindenben értek egyet, sőt ....
De amit ide idézek, azzal igen!

"A konformizmus és a nyájszellem az olyan sajnálatos módon elterjedt dolog a mai Magyarországon, hogy amennyiben valaki egy kicsit szokatlan módon, udvariasan vagy tárgyilagosan viselkedik, akkor azok az emberek akik egyébként egész nap nyafognak az ország szörnyű megosztottsága miatt, amikor valaki átkiabál a szakadék fölött egy olyan ügyben ami mindenkit érint - jelesül az emberi jogok ügye - akkor az illető azonnal árulónak számít, amit én rendkívül nevetségesnek és egyben halálosan szomorúnak tartok."
- így Tamás Gáspár Miklós