2021. február

EGY MŰVELŐDÉSSZERVEZŐ GONDOLATAI A KULTÚRÁRÓL II.

Az írás, egy TV-műsorban hallottak utáni gondolataimat tartalmazza, néhány idézet, Békés Márton: Kulturális hadviselés című könyvéből származik.

KULTÚRA ÉS A POLITIKA VISZONYA, MÚLT ÉS JELEN.

Minden politikai kérdés, végső soron kulturális kérdés. A kultúrával kapcsolatos vizsgálódásokat három időszakra bonthatjuk.
- 1945–1990-ig (45 év) kommunista irányítás alatti kultúráról beszélhetünk, 1957–1990-ig, gyakorlatilag a rendszerváltozásig működött, az Acél György által működtetett „3-T korszak”
- 1990–2010-ig (20 év) posztkommunista irányításról beszélhetünk, míg,
- 2010 – 2021-ig /napjainkig/ a Fidesz-KDNP választási győzelmét követő években új kulturális attitűd jelenik meg. Előtérbe kerül a nemzeti kultúra fontossága (elsődlegessége). A kultúra politikai felfogása, befolyásolása, irányítása más módszerrel történik, mint 2010 előtt. Ez a módszer 11 éve tart, tehát mondhatjuk, hogy 65 év áll szembe 11 évvel. Van tennivalónk!

Tudom, hogy itt most sokan felkapják a fejüket. Miről beszél ez az ember? Milyen új attitűdről beszél? Miben más ez mint az előző? Ez jó módszer? Erre van szükség? És a képzeletben előjönnek az események, a lejárt mandátumú színház igazgatók pályázat útján történő kinevezései, az egyetemek strukturális változásai: - alapítvány formában történő működtetése, a SZFE közelmúlt eseményei stb. Igen, ezeken a kérdéseken el lehet gondolkodni és tegyék is meg! Írásom egyik célja az, hogy elgondolkodjanak a témán.

Kijelenthetjük, hogy aki uralja a nyelvet, az ural mindent, hiszen megmondhatja, hogy mit minek nevezzünk, mit milyen hangsúllyal említhetünk. Erre jó példa az, hogy a kormány kommunikáció „migrációról” beszél, míg humanitárius oldalról közelítve, mások „bevándorlásról" beszélnek. A nyilvánosság struktúrái is átalakultak. Az értelmiségi szerep veszített a jelentőségéből, míg a média szerepe sokkal erősebb lett.

A múltban az intézményrendszer és a kulturális források fel/elosztásáról szólt a vita, ez mára egy szellem és érték vitává alakult át. Hogy is értsük ezt? Végre a szellem oldaláról, értékorientáltan kell megközelíteni a kulturális harcot, és végre nem az elosztásról kell vitatkozni. A kultúra az emberi létezés szellemi kerete, a társadalom erkölcsi rendje.

A gazdasági kultúránk alapvető része, a fogyasztás. Amióta „tech-cégek” különböző szociológiai módszerekkel próbálják befolyásolni gazdasági kultúránkat, nem annyira fogyasztást generálnak, hanem inkább fogyasztókat generálnak, ugyanis a fogyasztó az maga a fogyasztás. Ennek analógiájára a kultúrát is termékként nyomják a nyakunkba.
A coca-colát nem, mint italt reklámozzák, hanem egy életérzést generálnak, és arra törekszenek, hogy a befogadók azonosuljanak ezzel az életérzéssel.

A kultúra és a politika erőteljesebb szétválasztása az ideális jövőkép. A kultúra terjesztésében egyre nagyobb szerepet kellene, hogy kapjon a család. Ugyanis a politikai felelősség egyre inkább absztrakttá válik, a nép képviselete saját sorsának irányításában egyre jobban háttérbe szorul, nem tudjuk, hogy a döntések milyen szinten születnek. Ezért, ha elfogadjuk azt a nézetet, hogy a politika az valójában kultúra, illetve ez utóbbi lényegesen fontosabb kérdés mindennél, akkor elkövetkezhet az az idő, amikor a család válik az elsődleges kultúra-közvetítővé.

Ha kicsit jobban a mélyére nézünk ennek a gondolatnak, ez mindig is így volt. A „von haus” mindig is elsődleges volt, még ha tagadták is. Ha nincs meg az otthonról hozott alap, nagyon nehéz dolga van a nevelésnek. Tipikus az első generációs értelmiség problémája. Én úgy látom, hogy ebben a globalista világban egyre inkább a média veszi át a család szerepét. A kultúrában kész paneleket kínál, s ha valaki nem vevő erre, akkor jön a kirekesztés.
Ha a család ismét nyíltan felvállalja a kultúra-közvetítő (átadó) szerepet, akkor az idősebb nemzedék felelőssége, hogy milyen könyvet ad a gyermek kezébe, milyen zenét hallgattat vele, milyen filmek megnézését ajánlja a fiataloknak.

Egyszer csak arra fogunk ráébredni, hogy valójában egy kultúránk van (nemzeti kultúránk, amely keresztény alapokon nyugszik), aminek mindenki, pártállástól függetlenül része. Össze kell fognunk, hogy megvédjük ezt a kultúrát és emberek tudjunk maradni.
"A politikának olyan intézményrendszert kell teremteni, ahol minden virág virágozhat."- (idézet.)

De ez a kérdés már átnyúlik a jövő politikai küzdelmeinek kérdéskörébe.

Vissza az előző cikkhez Vissza kezdőlapra

Találtam egy ide illő megjegyzést.

(2021. április) _________________________________________________________

A következő írás 2008-ból származik, és természetesen nem ezekre a fenti gondolatokra született. Egyszerűen úgy érzem, hogy KOCSIS ZOLTÁN gondolatai (2008-ban) ide is igazak.
Ezt írta /2008-ban:

Címe: Papageno

"Annyiszor és annyit keseregtem már az elmúlt időkben a magasabb rendű kultúra állítólagos haldoklásán, hogy elhatároztam: most optimista leszek. Mert akármilyen irányba is tart világunk, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy eljöhet egy jóléti kor, amelyben például Bach már csak egy adat lesz bizonyos lexikonokban.
Nem hiszem el azt sem, hogy valaha megfeledkeznénk arról a hallatlan erőfeszítésről és találékonyságról, amelynek annyi mestermű köszönheti megszületését. Kizárt dolognak tartom egy olyan éra felvirradását, amelyben az embereket már semmi sem inspirálja, csupán túlélésükért vegetálnak.

"Fecseg a felszín, hallgat a mély". Amikor objektív, hitelt érdemlő felmérések nyomán olvasom, hogy a nagy többségnek igencsak kezd elege lenni közismert média-sztárocskákból, pöffeszkedő politikusokból, a megfelelő helyekre magukat mindig valahogy beügyeskedő percemberkékből, határozottan jobban érzem magam. A felszín még valóban félelmetes, a szemét szemetet generál. Aki csupán ezt látja, minden oka megvan a kétségbeesésre. De vannak olyan szférák is, amelyeket nem látunk, jobban mondva nem közvetlenül érzékelünk. És ezekben a szférákban igenis ott van, mindig is ott lesz az örök, csillapíthatatlan vágy új eszmék, új mondanivalók, új formák iránt. Semmiféle, akár központilag irányított népbutítás nem tudja azt elnyomni.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy korántsem tévedhetetlenek azok, akik a közízlést jelenleg megítélik, s az sem biztos, hogy az általuk egyértelműen bunkó fogyasztónak minősített nép valóban vevő a kínálatukra. Ha a mostani helyzet meglehetősen kaotikus is, azért félni egyáltalán nem kell. Ma még csak ott tartunk, hogy legfeljebb kikapcsolhatjuk a nekünk nem tetsző műsorokat, de holnap talán már tehetünk is valamit a kultúránkat megmérgező tendenciák káros hatása ellen. S ki tudja, már holnapután esetleg hosszabb távon is dönthetünk a jövőnkről. De akkor már miért később, mint előbb?"