Vitatkozunk? Kinyilatkoztatunk?

Avagy a kis hatalom is hatalom…

Az ember nap, mint nap vitába keveredik, akár a munkahelyén, akár a családban, vagy az interneten (facebook oldalon). Valljuk be, tele vagyunk problémával, megélhetési gondjaink lehetnek, elnyomnak bennünket stb. A rendszerváltozást követően évről évre egyre nagyobb mértékben jelen van az életünkben a politika. Ez a tény nagyon sok vitára ad okot. Elégedetlenek vagyunk, más a véleményünk, magunk másképpen csinálnánk … És ennek hangot adunk, mely vitát eredményez. A televízióból dől az agymosás, a reklámok özönvíz szerűen lepnek el bennünket és mindez igen komoly frusztrációt okoz.

Ezek a megállapítások mind hatással vannak egymás közötti beszélgetéseinkre és így vitakultúránkra is.

A téma iránt érdeklődve felmentem az internetre és a keresőbe beírva a „vitakultúra” szót, meglepetésemre komoly mennyiségű ismeretanyagra leltem. A következőkben ezt szeretném megosztani Önnel. Abban reménykedem, hogy hasznos lesz és talán kulturált vita is kialakulhat közöttünk.

Bevallom, érdeklődésemet nem a véletlennek köszönhetem. Nap, mint nap találkozom a facebookon olyan vitákkal, melyeknek nem kizárólag a tájékozatlanság az indítéka, hanem vélhetően a kinyilatkoztatás, az elismertség „learatása”. E polémiákból számomra az első, amit levonhatok, hogy képtelenek vagyunk elismerni, hogy másnak is lehet igaza. Nemcsak annak belátásáról van itt szó, hogy minden ember más és más, más háttérrel rendelkezik és talán joga van másképpen látni a világot, de főképpen az, hogy lehet más véleménye.

Csak megjegyzem, hogy a "más vélemény" kiszorítására működtetik az agymosás intézményét, és aki nem áll be az egyformán gondolkodók közé, azt kiközösítik, kitiltják például a közösségi fórumokról, vagy csak simán letiltják számukra a kommentezés lehetőségét.
Főként a politikai témákkal foglalkozó fórumok sajátjai ezek a módszerek, melyek nem nélkülözik a cenzúra alkalmazását sem.
Leginkább akkor fordul ez elő, mikor a hatalomgyakorlók nem állnak helyzetük magaslatán,  amikor is nem a meggyőzés, az érvelés, hanem a hatalom adta ráhatás, sok esetben a félelemkeltés a módszer mozgatója.

Idézetek az interenetről:

„A vitára való hajlamot, vitakészséget is nagyban befolyásolja a személyiség fejlődése” – kezdi Frank Róbert pszichológus, tréner. – „Függ attól, hogy mennyire stabil valaki, illetve  mennyire kompenzál túl. A stabilitás hiánya okozhatja a vita kerülését, érvrendszerek fel nem építését. Az erős szorongás, az önbizalom hiányos viselkedés minden esetben vitakerülővé teheti a személyt. A túlkompenzálás ezzel ellentétben vitára ösztönzi az embert.  Jobb színben, okosabbnak akarja mutatni magát, az érvei azonban gyakran nem megalapozottak. Az ilyen ember hajlamos a demagógiára, az agresszióra, és nem csak verbálisan.”

(- Ugye ez alátámasztja az előző megállapításomat?)

A szakirodalom hét szintet állapít meg a vitával kapcsolatban. Azt kérem, úgy olvassák el ezeket a megállapításokat, hogy elgondolkodnak azon, hogy talán saját magukra is igaz egyik másik? (én megtettem és sajnos...)
Vajon az ismerősök között is vannak olyanok, akik besorolhatók egyik vagy másik szintre?
(nekik ajánlják ennek a cikknek az elolvasását)

Első szint: becsmérlés
A vitakultúra legalja a személyeskedés. Mindkét fél egyértelműen támadásnak éli meg, hogy a másik nem ért egyet vele, és úgy reagál, mint egy háborúban – mintha attól, hogy a másik ellenkezik, bármit megengedhetnék magamnak. Ez a szemlélet nyomaiban sem tartalmaz tiszteletet és megbecsülést, sem egymás, sem önmagunk, sem a téma iránt. Belém kötöttél? Akkor  leszóllak, agresszíven, mert jogom van. Téged, a családod, a kocsidat, a fizetésedet, a házadat – és persze bedobom minden ellenvetés zászlóshajóját, hogy mekkora a feneked.  Ja, hogy közben állítottál valamit, ami tőled és tőlem függetlenül igaz is lehet? Az itt senkit nem érdekel.

Második szint: argumentum ad hominem
Az a taktika, amikor a vitapartner szó szerint bármit felhasznál a másik ellen – tehát a személyével helyezkedik szembe, nem a mondanivalójával – olyan népszerű, hogy több csoportra osztható. Az ad hominem címkéje  lehet gyalázkodás – „Nekem egy ilyen féreg ne dumáljon” –,  relativizáló  – „Majd éppen te mondod meg, mi a családon belüli erőszak, amikor apád rendszeresen kékre-zöldre verte anyádat” –, illetve "tu quoque", azaz te is: „Mi az, hogy hazudok, amikor te hatodikban letagadtad, hogy betörted az ablakot?”  És bár az állítások még helyt is állhatnak – mondjuk akivel nem értünk egyet, számos ponton jellemhibás, egy vadállat volt az apja, tizenkét éves korában pedig az öccsére kente, hogy kifocizta a gyerekszoba ablakát –, ez a tárgy szempontjából érdektelen. Sem előre nem viszi, sem meg nem könnyíti, sem magasabb szintre nem emeli a beszélgetést.

Harmadik szint: a hangnem megtámadása
Mi tagadás, a nézetek ütköztetése nem fesztiválatmoszféra, sokszor teljesen hiányzik belőle az a kedvesség, amelyet a társadalmi közlekedésben kimondatlanul elvárunk – de ezt nem érdemes magunkra venni. Nincs azzal gond, ha fel vagyunk zaklatva, amíg ezzel nem a kenyérvágó kést élezzük. Ellenben aki rászáll a tónusra – „Te velem ilyen hangot ne használj” –, aki azért vágja el a folytatást, mert nem tetszik neki a másik beszédmódja, elég hamar visszacsúszdázik a személyeskedésig. Már láthattuk, annál nincs lejjebb. A vita tárgya pedig még a harmadik szinten sem érdekel senkit. Mintha nem is létezne.

Negyedik szint: ellentmondás
Az első felnőttnek mondható pillanat, mert eddig leginkább középső csoportosok tépték egymás haját. Már nem dőlünk a kardunkba attól, hogy ketten kétféleképpen látunk egy kérdést. Már csak érvelni kellene. Mert bizonyítékra, alátámasztásra, bemutatásra, logikára, levezetésre itt még – „Nem így volt! Csak! Mert azt mondtam!” – ne számítsunk.

Ötödik szint: ellenérvelés
Végre. Végre beleérkeztünk a vitába. Az út rögös volt, de a szépen kanyargó logika, a józanság nyugalma kárpótol mindenért. Most először kezdünk valamit a magas labdákkal. Már csak a konstruktív hozzáállásig kellene elevickélni.

Hatodik szint: cáfolat
Arról mondhatjuk, hogy érvényesen cáfol, aki megtalálja a hibát a másik elméletében. Nyugodtan nevezheti hibának, mert nem az ízlését szegezi szembe vele, nem a személyes eredményeit, még csak nem is az élettapasztalatát, sem a másik fél ilyen-olyan zavaró szokásait. Nincs súlya ellen- vagy rokonszenvnek, nem érdekes, milyen viszonyban állok a vitapartneremmel. Ezen a szinten már minden személyesség háttérbe szorul.

Hetedik szint: a mondandó velejének cáfolata
Az ilyen érvelő azonnal a tárgyra tér, és mint eleven kard, pontosan, objektíven, a valóságból kiindulva, megalapozott logikai fölénnyel miszlikbe aprítja a vitapartner tévedéseit. Utána nem él vissza a helyzettel, nem diadalmaskodik látványosan, mert nincs semmi baja azzal, akivel konkrét tárgyban összetűzött, neheztelnie sincs rá miért. A játszó személyek, akár egy prémium színvonalú mérkőzésen, örömöt és megtiszteltetést éreznek, hogy ilyen pompás, léleképítő összecsapásban vehettek részt. A kreativitásukat, az intellektusukat tovább csiszolták, és rengeteget tanultak a másiktól. Abból is, amit mondott, abból is, ahogy viselkedett. Alig várják a következő vitát. Nem kizárt, hogy az még jobban fog sikerülni.

„Mert nem az számít, honnan jöttünk, hanem, hogy mennyire jók az érveink. Azért vitázunk, hogy kilépjünk a saját véleményünk komfortzónájából, hogy kritikusan gondolkodjunk, és nézőpontok között váltsunk.”

Ahol súrlódás van, ott van szikra.
Ahol szikra van, ott van láng.
Ahol láng van, ott van fény.

Sokat hallani arról, hogy akár egy családon belül megbomlik a kapcsolat, az egyetértés azért, mert egy politikai kérdésben nincs egyetértés. Családon belül (az esetek 99 %-ban) nem egymással van baj, politikai kérdésben, egy adott politikai döntéssel kapcsolatban nincs összhang, nincs egyetértés.  

Kattintson ide